Annyi képszerkesztő program és annyi szolgáltatás létezik már, hogy áttekinthetetlenné vált a fényképezéssel kapcsolatos szoftvervilág. Ebben a helyzetben szeretnénk segítséget nyújtani: funkcionális szemlélettel a műveleteken haladunk végig, nem pedig az egyes szoftvertermékeken.

Minden fényképezőgéphez adnak valamilyen képszerkesztő programot. Ezzel el lehet forgatni a képet 90 fokkal (vagy ennek egész számú többszörösével, jobbra vagy balra); ki le­het vágni a képek számunkra szükséges részét; el lehet tüntetni a drága fényképezőgép primitív, beépített vakuja által okozott vörös szemeket, és valamelyest javítani lehet a képek színvilágán.

Az utóbbi időkben általánossá váltak a teljes képre ható szín- és részletgazdagság­javító funkciók. Még egy év, és mindez egyetlenegy kattintásra fog leegyszerűsödni. Még egy további év, és a funkció beépül a fényképezőgépbe. Ha a gép úgy dönt, hogy az adott helyzetben nem tud elfogadható felvételt készíteni, akkor nem fog exponálni. Ezt a funkciót olyan jelmondat kíséretében fogjuk megvásárolni, hogy „a fényképezőgép nem hibázik, csak jó felvétel kerülhet a kártyára". Ha pedig úgy kívánjuk, kikapcsolhatjuk a teljes automatizmust - de akkor csak magunkat okolhatjuk az elrontott felvételekért!

Így vagy úgy, eljön az idő, hogy rengeteg saját felvételünk lesz, amelyekhez hozzájön még az interneten elérhető számtalan, szellemesebbnél szellemesebb kép - mire és hogyan lehetne használni mindezt?

Alapfogalmak

A digitális képállomány is számértékekből áll össze. Ezen értékeket a képfeldolgozó program értelmezi, és alakítja képpontokká a képernyőn. A különböző állományformátumok más és más módon tárolják a képi információt, a program pedig, a formátumok ismeretében, képes a számhalmaz értelmezésére.

A számhalmazban általában megtalálható a saját formátumának jelzése, így a képszerkesztő programok nem hagyatkoznak a bárki által megváltoztatható állománynév-kiterjesztésre a kép megnyitásakor. Ennek ellenére nem tanácsos például a JPG-állományok kiterjesztését TIF-re vagy bármi másra megváltoztatni, mert az operációs rendszer és/vagy egyéb fájlkezelők a kiterjesztésből ítélik meg a fájl hovatartozását.

Finomság

A képállomány információtartalmát elméletileg a képpontszám és a színfelbontás (színmélység) határozza meg. A fényképezőgépből valójában viszont a már feldolgozott adatokat kapjuk meg, nem azokat, amiket a képérzékelő „látott". Elemi módon a képérzékelő lapka cellái csak egy-egy színt vesznek föl, és a fényképező saját számítógépe közelítéssel alakítja ki a szabványos formátumot, amelyben egy képpontot 3x8 bit határoz meg. (Vörös, zöld, és kék színenként 256-256 árnyalatot különböztet meg.) Csak az igényesebb készülékek adják ki a maguk sajátos RAW- (nyers-) formátumát, amely a legterjedelmesebb ugyan, de cserébe minden adatot hordoz, amit a kamera felvett. Cellánként egy-egy számot tartalmaz, amely a kamera színsorrendjének megfelelően azt a vörös, zöld, vagy kék árnyalatot írja le, amit az expozíció pillanatában érzékelt a lapka.

A formátumok általában tartalmazzák a felbontás adatait is, amelyek azonban csak azt határozzák meg, hogy a képpont­számot beszámítva mekkora fizikai méretet adjanak meg a feldolgozó programok. Például egy 2048x1536-os képet, amelyhez 72 pont/hüvelyk felbontást társítottunk, a programok 2048/72=28,4 hü­velyk, azaz 72,5 cm szélesnek mutatnak. Ez az esetek többségében nem mond semmit, ellenben ha a program 100 százalékos méretben akarja megmutatni, csak egy kisebb részlete fér el a képernyőn. A képekben tárolt eme felbontásadat nem alkalmas a kép „finomságának" jellemzésére! Következésképpen a fizikai méret sem határozza meg a részletgazdagságot.

A digitális képek finomságát csak a pixelszám és a színfelbontás határozza meg.

Nézetek

Nem árt néha utánagondolni, mit is látunk valójában. A digitális fénykép leghűbb nézete az, amikor egy képpixelnek egy képernyőpixel felel meg -feltéve, hogy a kép RGB-módban van és a színfelbontása alapszínenként 8 bites, illetve a képernyő világosságának viszonyait a felvételéhez igazítottuk. Minden egyéb esetben a képernyőn csak a közelítése jele­nik meg a képnek, amelyet több program sorban, az egyik kimenetét a másik beme­netként használva kiszámol, a képállo­mányban foglalt adatok és az utasításaink szerint. Ezúttal nem haladunk végig azon a nem túl egyszerű eljáráson, melynek eredményeképpen a képernyő valósághű színeket fog mutatni. Neve: színkalibrálás, melynek LCD-monitorok esetén nincs ér­telme, mert az más-más színeket mutat a nézés irányától függően. (Az LCD-k pros­pektusában szereplő „láthatósági szög" a puszta láthatóságra vonatkozik, nem pedig a színeltérésekre. „Színhűségi" szögről egyelőre nincs szó az LCD-knél.)

Nagy különbség lehet a programok között a képek megjelenítésében, de érdemben efelől nem nyilatkozhat senki addig, amíg a rendszerben és az adott alkalmazásban lévő eszközökkel be nem állította a színvisszaadást. Mindezzel ellentétben rendkívül kevesen veszik a fáradságot a korrekt színbeállításra, még a hivatásosok közül is; a tapasztalat is azt mutatja, hogy hétköznapi igényekre elegendő a körülbelüli beállítgatás. Mindenesetre tanulságos elmenni egy igényes, színes magazin szerkesztőségébe, és megnézni, hogyan dolgoznak a tervezőik. Ahhoz, hogy az emberi bőrt nagy felületeken valósághűen adja vissza a nyomdafesték, elengedhetetlen a színkalibrálás.

Egy szó mint száz: voltaképpen soha nem láthatjuk képeinket a maguk valósá­gában. Csupán a nézetüket: vagy az általunk szabályozott, vagy a véletlenszerű megjelenítéseiket, akár a színek, akár a méretek vonatkozásában.

A „rendes" képszerkesztő programok, ezen túlmenően, a szerkesztő műveleteket sem hajtják végre a teljes méretű eredeti képen, hanem csak a képernyős megjelenítés finomságára optimalizált másolaton. A teljes részletességű változtatásokat a háttérben, időtakarékos módon végzik el, és csak a felhasználó jóváhagyására mentik lemezre.

Tömörítés A nyers képállományok rendkívül terjedelmesek. Egy 3,1 megapixeles, 2048x1536 képpontos fotó, tömörí­tetlenül, 9,2 MB helyet foglal, azaz 14 ilyen férne el egy 128 MB-os memóriakár­tyán. Az adatok ismétlődéseit kihasználó hagyományos, veszteségmentes eljárások 2,5-3-szoros tömörítésre képesek - amelyekkel már jó esetben 42 kép férne el a 128-as kártyán. De sajnos a képek adatai­ban gyakran kevés az ismétlődés, főleg a nem optimális fényviszonyok között készült, sötét, és emiatt zajos (véletlenszerű szemcsézettséget mutató) digitális képeknél.

Ennélfogva a gyakorlatban túlnyomó­részt veszteséges tömörítésű JPG-képekkel találkozunk, amelyek 6-12-szeres tömörí-tésűek ugyan, de valójában semmi közük az eredeti, digitális adatokhoz. (JPG-állományból matematikailag lehetetlen visszaállítani az eredeti képet.) Nagyobb tömörítés esetén szemmel is jól látható a lépcsős-felhős, jellegzetes JPG-mintázat.

Minden egyes mentés újratömöríti az adatokat. JPG-formátum esetén már néhány tartalmaz, a fent említett RAW pedig egyáltalán nem tömörít (de a nyers adatok mellett tartalmazhatja a kép JPG-tömörítésű változatát is). Sok fényképezőgép képes TIF-formátumú mentésre — aki kényes a minőségre, ezt bármikor használhatja. Elméletileg lehetséges lenne minden megjelenítési módhoz (képernyő, egyszerű nyomtatott kép, nyomdai minőségű kép, folyamatos tónusú fotó) meghatározni azt a JPG-tömörítési fokot, amikor a zavaró mintázat finomsága az aktuális megjelenítés felbontása alatt marad. De újabban egyre többször nem a tömörítés mértékét határozhatjuk meg a programokban, hanem csak azt, hogy kiváló, jó, közepes vagy rossz minőségű képet kívánunk-e kapni.

Több új, veszteséges tömörítési formátum jelent meg az utóbbi években. Általában valamivel jobbak a JPG-nél, egyrészt tömörítésben, másrészt képi minőségben. Ilyen a JPG2000, kiterjesztése szerint a JP2, vagy a LuraWave (LWF). E formátumokat a fényképezőgépek egyelőre egyáltalán nem ismerik, és csak néhány programban használhatók. (A Paint Shop Pro 8 és a Photolmpact 9 ismeri a JP2-t, a Photoshop nem. Az LWF-et csak az Irfan-View képnézegető ismeri.)

A PNG (Portable Network Graphics) abban különbözik a JPG-től, hogy nyílt forráskódú (bárki írhat PNG-formátumot használó alkalmazást külön engedély nélkül), és több kiegészítő információt hordoz.

Atméretezés Talán mondani sem kel­lene, hogy a programok Zoom menüpont­jában található nagyítási lehetőségek csak a kép aktuális nézetét változtatják meg, a képállományt nem. A kép méretét az Át-méretezés (Resize/Resample) menüpont segítségével változtathatjuk meg. A programok általában több eljárást is felkínál­nak erre, nem véletlenül. A kicsinyítés a könnyebb megoldás, mert ekkor az infor­mációtartalom csökken. Nagyításkor ellenben hozzá kellene adni a kép információtartalmához, ami különböző, közelítő matematikai eljárásokat igényel. (Csak érdekességképpen említjük meg, hogy egyes videokamerák több képkocka alapján képesek - az érzékelőjük képpontszámánál lényegesen finomabb - nagyobb állókép előállítására.)

Nem lehetséges egy lekicsinyített képet az eredeti felvétel nélkül visszanagyítani. Az 50 százalékos, vagy nagyobb mértékű nagyítás minden esetben jól látható minőségromlást okoz. Tehát egy 320x240 pixe­les videofelvétel képkockájából lehetetlen akár csak elviselhető minőségű, 640x480-as, manapság épphogy negyed képernyőnyi fényképet előállítani. A mobiltelefo­nokkal készített képek is csak egy másik mobiltelefonon „élvezhetők."

Elforgatás

Viszonylag könnyen belátható, hogy a 90 fokos forgatások nem változtatják meg a kép információtartalmát, hiszen csak átrendezik a képponto­kat. (Abban az esetben, ha a képpontok 90 fokos négyzethálóban helyezkednek el, ami a legtöbb esetben tel­jesül is.) Ezzel szemben a tetsző­leges szögű forgatások megváltoz­tatják a képpontokat leíró számok értékeit is. Régebben voltak programok, amelyek a forgatás során valamelyest rontottak a mi­nőségen. Miután a jelenség köztudottá vált, gondosabban írják meg a forgató programrészeket. Sajnos, a képszerkesztő programok piacán uralkodó éles verseny miatt a gyártók saját érdemükként tüntetik föl a 90 fokos forgatások veszteségmentességét és gyorsaságát.

Szűrők, maszkok A digitális képfeldolgozás számos fogal­ma a hagyományos fotózásból származik. Szűrőlencséket szerelnek - a felvétel meg­változtatására - a fényképezőgép objektívjére, vagy a nagyítógép vetítőlencséjére. Ennek nyomán szűrőnek neveznek minden eljárást, amely megváltoztatja a képet, függetlenül annak tartalmától.

Amikor a képnek csak egy részét akarták manipulálni feldolgozáskor, az érintett terület alakjának pontosan megfelelő idomot vágtak ki papírból vagy egyéb fóliából, és vagy azt, vagy a helyén maradt nyílást használták: a papír vagy fóliadarab volt a maszk. Ma pedig, a számítógépen kézzel vagy automatikusan, pixelnyi pontossággal körülrajzolt képterületeket lehet maszkként alkalmazni.